A csend ritmusa - Prém János megnyitó gondolatai
 
"Lélegzetvisszafojtva várunk, és a nagy némaságban egyszer csak érzünk valami ritmust, valami néma ritmust – a szívverésünket, amely e hatalmas csend-pillanatnak a ritmusa, az emberi élet ritmusa… A csend ritmusa."
 
Prém János megnyitó gondolatai, "A csend ritmusa" c. önálló kiállítás, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye, 2011. január 15.

 
A csend ritmusa
 
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
(Weöres Sándor: Tíz lépcső)
 
A mai kiállítás címe: „A csend ritmusa” Micsoda cím? A csend ritmusa. Vagy csend van, vagy ritmus – mondhatnánk. Ha ritmusra gondolok – zajra, lüktetésre gondolok…
Hatalmas ricsajban, zúgásban, zajban élünk: autók berregése, emberek kiabálása, harsogó zene, gépzakatolás és még mennyi minden.
Az ember nem érti a másik szavát sem, nemhogy a gondolatait.
Az ember nem tud figyelni a világra, mert lekötik a környezeti ingerek. Az ember nem tud figyelni belső énjére, lényegére sem, mert megzavarják a külső jelek, jelenségek, a zajos pillanatok egymásutánjai. A gyorsan keletkező és elmúló dolgok.
Mindennapjainkban ezért is szeretnénk megragadni életünk egy-egy darabját – például fényképezünk, videót készítünk. Ezek életképek, csoportképek, természeti tájképek, városképek, történelmi dokumentumok, családi jelenetek, sportesemények…
A konkrét pillanatot, eseményt, személyeket kívánjuk ezekben rögzíteni, emlékbe tenni.
Ez a fénykép!
De néha szeretnénk a külső és belső életjelenségek mélyebb, általánosabb lényegét megragadni, megfogalmazni, a természeti és alkotott környezeti lét teljességét felmutatni – nem a zajos-fényes látszat-felszínt, hanem a Világ teljességét, lényegét.
Az Ember képes szóval – képpel – hanggal – tárggyal kifejezni a lényegi dolgokat.
A művészet az egyik eszköz a teljesség megragadására, kifejezésére. Valahol állunk egy portré előtt, és eszünkbe jut Ancsel Éva filozófus egy „bekezdése”, gondolata: „Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod, ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”
Tehát szóval – képpel – hanggal – tárggyal próbáljuk megragadni a Világot:
     szavakat mondunk: „A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj” – és képeket látunk magunk előtt…
     vagy képet nézünk: Csontváry Magányos cédrusát – és szavakat fogalmazunk róla…
     vagy hangokat hallunk, például Beethoven IX. szimfóniájának hangjait – és szavakat, képeket idézünk fel magunkban egyszerre, és egy kicsit Európára is gondolunk.
Talán az építészet fejezi ki legjobban a lényeget – mondhatja valaki, mert az épület nagy, monumentális, mert sok-sok szellemi-anyagi összetevőből áll.
Vagy talán a zene – ami megfoghatatlan. A földhözragadt anyagi világ felett repül…
A művészi fotó is tudatosan szerkesztett műalkotás – nem a fénykép, hanem a művészi fotó az, amely felmutatja az általános emberi szépséget és azon keresztül egy kicsit a mindenséget.
Ha körbenézünk, ezt látjuk ezen a kiállításon.
Itt is a tér-idő egy-egy kimerevített pillanata látható, de tudatosan szerkesztett, megalkotott formában, s a látványon túl általános emberi tartalma van.
A levél már nem levél, a fatörzsből csak annak mintáját látjuk, a víz szinte elvesztette víz mivoltát, a kavics vagy kő csak felsejlik a vízben, a gótikus oszlopsor itt már nem templom, hanem egy különös tér, tér-részlet.
De mind-mind számunkra valami nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, harmóniát – csendet áraszt.
S ez a csend kell ma nekünk nagyon – a csend, amely oly kevés.
 
Miért fontos a csend – mit ad a csend?
Gondolatot, utat a mindenség felé, figyelmet belső világunkra.
Mit ad a csend és a ritmus?
Hogy a némaságban és a mozdulatlanságban is élet van.
És mi a csend ritmusa?
Emberi létünk, belső időnk óra-ketyegése.
Az Ember alkotta meg környezetéről a fogalmakat, hogy kiismerje magát a Világban.
Azt mondta az Ember:
     az ott fa,
     ez itt víz,
     az ott zeng,
     ez itt csend.
Ha megállunk az éjszakában, és a csillagos égre nézünk, a végtelent, a mindenséget véljük látni, és a csendet halljuk. A Világ teljessége sejlik fel bennünk.
Ha széttekintünk a vízparton, ha bemegyünk egy gótikus templomba, gyönyörködünk a környezet-csodában, a pillanatban.
Ha ezt a pillanatot meg akarjuk ragadni: vesszük a gépet, és – a témától függően megállunk vagy leguggolunk, esetleg lehasalunk, ha kell, hanyatt fekszünk, és – vele kivágjuk a jelenséget, és lélegzetvisszafojtva várunk. Nem mozdulhat semmi: sem a jelenség, sem a gép, sem mi. Mert akkor nem az a kép lesz, amit szeretnénk…
Lélegzetvisszafojtva várunk, és a nagy némaságban egyszer csak érzünk valami ritmust, valami néma ritmust – a szívverésünket, amely e hatalmas csend-pillanatnak a ritmusa, az emberi élet ritmusa… A csend ritmusa.
A kiállított képekben tehát a fotózás, az alkotás lényege is látszik: mozdulatlanság, némaság, csend, a pillanat megállása: csak szívdobogás, fény, árnyék, szín – és gondolat.
A csend ritmusa látható, érzékelhető: a víz vibrálásában, a gótikus oszlopok egymásutánjában, a kavicsok, kövek elrendeződésében, a levélerezet hálójában.
A képek nem egyenként, hanem valamennyi együtt ad fogalmat, érzést a témáról, a csend ritmusáról.
Egyenként a képeken: talán víz, talán kő, talán templom, de egymás után összekapcsolódva, folyamatában – a képek csendet adnak, és ritmust jeleznek.
 
Prém János
népművelő