Itthon vagyok
 
"Itthon vagyok" – mondja Radnóti, midőn a XX. század nyelvén újrafogalmazza Vörösmarty egy évszázaddal korábban született Szózatának alapgondolatát: "itt élned, s halnod kell." 

 
 
Itthon vagyok
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Gyerekek!
 
Amikor e kiállítás megnyitójára készültem, minduntalan Radnóti Miklós sorai jutottak eszembe:
 
"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok."
 
Igen. Én itthon vagyok itt, ebben az országban, és itthon vagyok Rákosligeten. Itt nőttem fel, itt voltam gyermek, ide kötnek gyermekkorom emlékei.
 
Múltunk olyan, mint a csillagos égbolt nyári éjszakán: az időben egymástól távoli emlékképek úgy vetülnek ki emlékezetünk üveglapjára, mint ahogy a távoli s még távolabbi csillagok megrajzolják az égbolt mintázatát s a csillagképeket.
 
Az itt kiállított rajzok felidézték bennem gyermekkorom emlékeit: pillanatokat, hangulatokat, érzéseket. Az óvodai farsangokat, az irodalomórákat és az énekkari próbákat, az agg diófát a kertben, a régi sufnit és padlásunk rejtelmeit, azt, hogy mennyire szerettem a környéken biciklizni, ősszel gesztenyét gyűjteni, s azt, hogy milyen furcsának találtam annak idején, hogy vannak olyan utcák is, amelyeknek nem számuk, hanem nevük van. A fiók mélyén rejtőző óvodáskori rajzaimon talán felismerhető egy-két ligeti ház vagy a templom, de a gesztenyefák biztosan. A gesztenyefák az óvoda kertjében és az utcánk végén.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek!
 
A polgári társadalomban a polgár, a szabad ember otthon van a világban. Az anyagi és szellemi tulajdonára támaszkodó, önálló, önmagáért, gyermekeiért és családjáért, közösségeiért és környezetéért felelősséget vállaló polgár otthon van jelenében és múltjában, otthon van társadalmában, kultúrájában és természeti környezetében. Otthon van házában és hazájában. Otthon van családjában és a kisebb-nagyobb közösségekben. Otthon van a világban, ezért felelősséget érez iránta, s megőrzi azt a jövőnek. A polgárosodás, melynek kátyúkkal teli útján – remélem – már elindult ez a nemzet, nem más, mint az otthonra találás, az otthonteremtés folyamata.
 
Rákosliget történetében különös szerepe van az otthonnak, hiszen a település neve kezdetben Munkás Otthon volt. A Munkás Otthon Szövetkezet építette az első házakat elsősorban olyan jobban kereső munkáscsaládoknak, akik számára a polgárosodás, a polgári életforma megteremtése vonzónak s talán elérhetőnek is tűnt. Az idetelepülők valóban otthonra leltek itt, s közösséget teremtettek. S hogy mennyire hittek e vállalkozás sikerében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alig néhány évvel a betelepülést követően a helybeliek kezdeményezték, hogy a telepet Rákosligetnek nevezzék el. Ligetről álmodtak akkor, amikor az egykori kopár lejtőn épült házak közt éppen hogy elültetett facsemeték még csak első hajtásaikat hozták. Ám eltelt 20-30 év, s a jegenyék büszkén álltak, a gesztenye- és a diófák pedig lomhán bólogattak az utcákban s a kertekben.
 
"Itthon vagyok" – mondja Radnóti, midőn a XX. század nyelvén újrafogalmazza Vörösmarty egy évszázaddal korábban született Szózatának alapgondolatát: "itt élned, s halnod kell."
 
"Itthon vagyok." Lám, milyen egyszerűen megragadható az, amit hazaszeretetnek nevezünk. A hazaszeretet akkor válhat igazán tudatossá, belső meggyőződéssé, ha azt a mindennapokban a családunk, az otthonunk, a szűkebb környezetünk, a városrészünk iránt érzett és tanúsított felelősség alapozza meg. Ezt az önmagunk és egymás iránti felelősséget pedig maga a család, illetve az iskola és más közösségek kell, hogy megalapozzák. A hazaszeretet bölcsője ezért az otthon, az a hely, ahol élünk, s azok az emberi kapcsolatok, amelyekben életünk folyik.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Én ebből a szemszögből tartom fontosnak e kiállítás létrejöttét – azt, hogy milyen sokan küldték el rajzaikat (kétszer annyian, mint ahány képet most itt Önök láthatnak), s azt, hogy műveikkel a gyerekek – e kiállítás keretében – kiléptek a helyi közösség nyilvánossága elé: amit eddig csak szüleik, rajztanáraik vagy óvónőik, esetleg osztálytársaik láthattak, azt most Rákosliget valamennyi polgára megtekintheti.
 
Ha végignézzük a rajzokat, a kék, a zöld és a sárga színek dominanciáját tapasztalhatjuk. A kék ég és a sok zöld fa mellett a Hősök terei templom és iskolaépület sárga falai melegséget, derűt sugároznak.
 
Számomra meglepő volt, hogy több rajzon is szerepel a tavalyelőtt felújított I. világháborús emlékmű és az alig fél éve, tavaly ősszel felállított centenáriumi emlékkő. Az egyik rajzon pedig felfedezhetjük a tavaly helyileg védetté nyilvánított, felújításra váró vasúti felüljárót, amely úgyszintén városrészünk karakterjegyei közé tartozik. Nem találjuk ugyanakkor sehol sem a mozit, hiszen ennek a generációnak a legidősebb tagjai sem emlékezhetnek már arra az időre, amikor a Marosban még vetítettek.
 
Szépek, kedvesek, derűsek ezek a rajzok. Azt kívánom alkotóiknak: tegyétek el jól rajzaitokat, s ha 20-30 év múlva a kezetekbe kerül, hasonlítsátok össze gyermekeitek rajzaival. Ha ugyanez a boldogság és derű sugárzik majd azokról a rajzokról is, akkor tudhatjátok: jó úton jártok. Mint gyermekeitekért és családotokért felelős szülők és mint a helyi közösségért, városrészünkért felelősséget érző rákosligeti polgárok egyaránt, akik büszkék lehetnek arra, hogy otthonuk Rákosliget!
 
Dombóvári Csaba
 
A köszöntő 1998. március 10-én hangzott el a rákosligeti Csekovszky Árpád Művelődési Házban “Otthonunk Rákosliget” címmel rendezett gyermekrajz-kiállítás megnyitóján.